A hónap könyvritkasága 2026/3

Jelen időkben, ahol az ember lépten-nyomon képek közé ütközik, sőt nem ritkán olyanok közé is, amelyek tolakodóbbak, mint amennyire jelentésük indokolná, különös nyugalmat áraszt egy olyan felfogás, amely a képiségben nem a szem mohó ingerlését, hanem az elme csöndjét keresi. Mintha a kép itt nem önmagáért akarna ragyogni, nem valami gyors és felületes benyomás diadalára törne, hanem fátyol volna, amely egyszerre rejt és feltár.

Heinrich Engelgrave a Lux evangelica (Az evangélium fénye) első kiadásának ajánlásában művét az ókori obeliszkhez hasonlítja: ahogyan az obeliszk oldalait különféle domborművek ékesítették, nem csupán a szem gyönyörűségére, hanem tanításra és haszonra is, úgy az ő emblémái is a mennyei bölcsességet érzékeltetik képek fátyla alatt. A kép itt figyelem összegyűjtésének az eszköze; nem a látvány tobzódása, hanem fegyelmezett közvetítés. Ez a magatartás, amely az érzékelhetőt a tudat szolgálatába állítja, ma talán idegenszerűbbnek hat, mint valaha, éppen ezért annál méltóbb a pillantásunkra.

Heinrich Engelgrave (1610–1670) a Németalföld egyik jelentős jezsuita szónoka volt, akinek neve ma már kevésbé él a köztudatban, mint amennyire életében és a rá következő nemzedékek számára. Művei 1648-tól Antwerpenben, Kölnben és Amszterdamban is megjelentek, s hosszú időn át számottevő hatást gyakoroltak. Munkássága több mint kétszázötven prédikációból állt; ezek bőségesen merítettek profán és egyházi történeti példákból, ami nemcsak emlékezőtehetségét, hanem széles és eleven műveltségét is jelzi.

A Lux evangelica című prédikációgyűjtemény első kiadása 1648-ban látott napvilágot Antwerpenben, Jan Cnobbaert özvegye és örökösei gondozásában. A Cnobbaert nyomdászcsalád szoros kapcsolatban állt a jezsuitákkal, és számos egyházi munkát bocsátott közre; Engelgrave műve ebbe a környezetbe természetes biztonsággal illeszkedett. Sikere gyors és kézzelfogható volt: 1651-ben már bővített második kiadás (jelen kötetünk) jelent meg, majd rövid időn belül a második rész is napvilágot látott. Mindez arra vall, hogy itt nem egyszerűen egy korabeli jámbor könyvvel van dolgunk, hanem olyasmivel, ami a kor vallásos képzeletét és oktató szándékát szerencsés egységbe fogta. Az efféle művek népszerűsége mögött rendszerint nem egyetlen erény áll, hanem több tulajdonság ritka találkozása: szónoki készség, tanultság, formaérzék és az a képesség, hogy az absztrakt hittételt megragadható alakban tudják az olvasó elé állítani.

A kötet huszonhetedik emblémáján egy felhőből kinyúló kéz tart egy aláírt, ám üres levelet. A lapon spanyolul ez olvasható: YO EL REY, azaz Én, a király. Az üres, de már aláírt lap azt fejezi ki, szinte matematikai tömörséggel, hogy a kérvény tartalma még nincs kitöltve, de a legfőbb tekintély előzetesen már jóváhagyta. Ovidius mottója – Quodvis pete munus, vagyis Kérj, amit csak akarsz – is ennek a költői és emblémaszerű megfelelője. A teljes kompozíció így egyetlen képbe sűríti a tételt, hogy a Krisztus nevében mondott imádság királyi felhatalmazással benyújtott kérvény.

Engelgrave világi párhuzama ugyanezt a gondolatot eleven történeti példával is megvilágítja a prédikáció szövegében: V. Károly császár (uralk.: 1519-1556), miután Peru tartományát szerette volna kiengesztelni, a nevezetes Pedro de la Gascát rendelte e feladatra, és teljes hatalmú okleveleket adott neki, csupán a maga aláírásával ellátva, az úgynevezett „fehér leveleket” (cartas blancas). Szándéka az volt, hogy ha bárki privilégiumot, ajándékot vagy bármiféle kiváltságokat követelne, Gasca azokat üres levélbe írva máris császári megerősítéssel adhassa át. E rendkívül szabad és bőkezű engedékenységre a lázadó kedélyek hálával feleltek. A példa szépsége abban áll, hogy egyszerre politikai és szellemi. A földi uralkodó előre aláírt kegyelmi lapja itt annak jelképe lesz, hogy a legmagasabb hatalom nemcsak meghallgatni kész, hanem eleve megnyitja a kérés útját.

Így visszajutunk a kiinduló gondolathoz: a kép, ha igazán mély, nem lezárja, hanem megnyitja a szemlélődést.