Önéletrajz plusz festmények és fotók

Az idei ünnepi könyvhétre jelent meg a Herendi 2004 Kiadó gondozásában Horváth János, Miskolcon élő festőművész, szociális munkás, főállását tekintve villanyszerelő Mikor megyek hazafelé című önéletrajzi kötete – sok-sok képpel és fotóval.

„Él Miskolcon egy ember, akit páran festőművészként, mások szegény cigány gyerekek megmentőjeként, néhányan pedig egyszerű villanyszerelőként ismernek. Ő az, aki időt és energiát nem kímélve arra törekszik, hogy jobbá tegye a világot, amiben élünk” – ezt írta a Horváth Jánosról 2003-ban a Hatszáz év után az első című filmje ajánlójában Osgyáni Gábor rendező, kulturális antropológus. Egy véletlen találkozásnak köszönhetően ismerték meg egymást és lettek barátok. Így most Horváth János Mikor megyek hazafelé című önéletrajzi kötete elé is Osgyáni Gábor írt ajánló sorokat, megerősítve mindazt, amiről a film is szól: egy emberről, aki nehéz és szép utat jár, példás életet él, és most érdekes, jól megírt történetekkel ajándékozza meg az olvasót.
Horváth János 1963-ban született az alsóvadászi cigánytelepre. Könyvében szeretettel mesél erről a sok nyomorúsággal járt életformáról, és a gyermekkor szépségeiről. Apja bányász volt, édesanyja nyolc gyereket nevelt otthon. Perecesen szakmunkás-bizonyítványt, a Földes Ferenc Gimnáziumban érettségit szerzett. 1982-től villanyszerelőként dolgozik a MÁV-nál. Diplomáját 2007-ben Budapesten – a Wesley János Lelkészképző Főiskolán – vehette kézbe. Fest, zenél, szociális munkásként közösségeket épít. Számára a családalapítás (ami 1987-ben történt) szent, a legfontosabb feleségének, fotográfia szakos fiának, zongorázni-gitározni tanuló lányainak a sorsa. Egyik bátyjának eddig hat verseskötete is megjelent. Pénz persze nincs belőlük, miként tőle sem vettek még képet, így drága vászon helyett gyakran kartonra fest. Egykori mestereiről, Zsignár István festő- és Pető János grafikusművészekről is megemlékezik kötetében.
Horváth János életének négy pillére: a család szent, a festés boldogság, a közösségépítés misszió, a vasút kenyér.
A Horváth család sorsa nem egy a sok közül, mert különösen érzékletes példát mutat arra, hogy az írni-olvasni nem tudó anya és a négy osztályt végzett bányász apa miként vezeti ki a mélyszegénységből nyolc gyermekét, akik különböző módon, de megtalálták helyüket az életben. A szülőktől kapott útravaló: a család szeretete, a rend, fegyelem, tisztesség, becsület, szorgalom, kitartás és szívósság a legnagyobb gondok közepette is. Erkölcsi kötelességének érzi, és szociális munkásként arra törekszik, hogy példájukat mások is követve minél értelmesebb és szebb jövőre találjanak e hazában. A szerző – a cigánytelepi, majd a városi és a vasutas lét, a napi tapasztalatok és az elméleti ismeretek gyakorlati hasznosítása során szerzett közösségi élmények révén – hol tárgyszerűen, hol pedig lírai hangon vagy éppen humorral jeleníti meg gyermek-, ifjú- és felnőttkorának világát. A történetet gazdag fotódokumentáció és műveinek reprodukciói egészítik ki.
                                                                      *
„A családom hatszáz éve él Magyarországon, de elsőként és eddig egyedüliként én lettem diplomás közöttük. Jövőképem? Én a pillanatnak élek. Minek tervezzek, mikor tudom, Istennek célja van velem, s nekem az a dolgom, hogy beteljesítsem. Megértéssel az emberek, alázattal a művészet iránt – ez az életcélom. És próbáljak jó ember maradni.”

A kötetről bővebben a kiadónál: herendi2004kiado@gmail.com