Örök áramlás Szénégető Gábor képein

Áramlás címmel Szénégető Gábor absztakt képeiből látható kiállítás a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtár Központi épületében (Miskolc, Görgey A. u. 11.). A szeptember 30-i megnyitón dr. Hajdú Ildikó művészettörténész, a Herman Ottó múzeum munkatársa ajánlotta a közönség figyelmébe a műveket.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

Szeretettel köszöntök mindenkit Szénégető Gábor festőművész munkáiból rendezett kiállítás alkalmából, a színek, formák, textúrák kavargó, vagy ahogy a művész fogalmazott, áramló világában.

Egy olyan művészetben, amelyet elsődlegesen önmaga számára, saját belső érzései kifejezésére használ. Hiszen munka mellett, szabadidejében alkot. A 19. századtól számtalan művész kezdte pályáját „vasárnapi festőként”, ahogy azt Gauguin is tette. Sikeres tőzsdeügynökként dolgozott napközben, míg esténként, hétvégenként már nemcsak megcsodálta a festők munkáit, de ő is belevágott, megtapasztalta az alkotás különleges és csodálatos folyamatát, a létrehozás örömét. A teremtés vágya örök emberi törekvés, amely még inkább elismerésre méltó, ha mindezt a művész saját szabadidejének felhasználásával teremti meg, és képzelete révén átlép egy másik univerzumba, amelybe most minket is beenged.

Ahogy körbe tekintenek a képeken, változatos világ bontakozik ki a néző, a befogadó előtt. Hol valóságból táplálkozó, azt stilizáltan átalakítva bemutató, hol már egy elvontabb, elsődlegesen a színek vagy épp a festék szövedékének játékára koncentráló különös formákat és felületeket elénk táró, stílusukban eltérő dichotómia ösztönöz minket a művészet örök érvényességének megértése felé. Keressük a formákat, szemünk a valós elemeket keresi, s próbálja felismerni elsődlegesen. Amikor gyerekként az első rajzokat készítettük, a láthatót örökítettük meg, s törekedtünk mindinkább a valóság tökéletes leképzésére akaratlanul is.

A 20. század azonban ennél tovább lépett, amikor a művészet lényegét kereste. Már nem a minket körbevevő világ utánzásáról, a dolgok külső megjelenésének ábrázolásáról szól, hanem a belső lényegükről. S ez vonatkozik a művész szubjektumára is. A művészet átszűrődik személyiségén és a művészi alkotás folyamatában új kontextusban teljesedik ki.  Mindez a művészet azon területére vezet bennünket, ahova a művészek száz éve merészkedtek először vagy mondjuk inkább azt, hogy ismét, több ezer év után. Ez a különös szférája a művészetnek azóta is folyamatosan gondolkodásra, újabb és újabb kérdések feltevésére és megválaszolására ösztönzi az alkotókat és velük együtt a befogadót is.

Az első nonfiguratív alkotás 1910-ben született meg, amikor Vaszilij Kandinszkij kilépett a művészet addigi köréből és környezetünk tárgyias világából már semmit sem tükröző munkáját, Az első absztrakt akvarell című képét elkészítette. Ezzel átlépett egy olyan határvonalat, amelyhez bár évtizedek óta közeledtek a művészek, akiknek nyomdokain ő is továbbhaladt, mégsem törtek át addig. Ekkor 35 éves volt. Érett művészként, nagy elődök által feltett kérdésekre válaszolva jutott el a színek, vonalak megfoghatatlan, mégis erővel bíró területére, ahol a minket körülvevő reális világ már nem nyújt kiindulópontot az értelmezéshez. A nézőnek immár követnie kell a művészt egy olyan úton, ahol a mindennapi észlelés, érzékelés biztonságot adó keretei helyett kizárólag a formákból és színekből álló kompozícióra támaszkodhat. Ahol szubjektumán átszűrve engednie kell, a képek megszólítsák.

Ez nem könnyű, ahogy száz évvel ezelőtt sem volt az, amikor talán kritikusan a neoimpresszionizmus kapcsán Karinthy Frigyes így írt:

„(...) mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai -
Se ütem, se vonal, se szín.
Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet -
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.”
                         (Karinthy Frigyes: Recitativ)

A tárgyaktól megszabadított művészetszemlélet az elmúlt száz évben mégis művészek generációit inspirálta a környező világra reflektálva, azt egy olyan formanyelvbe önteni, amely nem a valóságban megjelenő elemekből építkezik, hanem abból kilépve, megszabadul a tárgyias, valóságközpontú ábrázolástól. Ezt az utat választotta Szénégető Gábor is, amikor az absztrakt művészet területén találta meg azt az önkifejezési módot, ahol átélt élményei, örömei, vagy épp belső vágyai, gondolatai egy metamorfózison keresztül a színek káprázatos gazdagságában öltenek testet. Miközben időről időre visszatér a valósághoz, mégis azt a művészi utat járja, ahol nem a konkrét, vizuálisan érzékelhetőt jeleníti meg, hanem az elvonatkoztatott formát, színt vagy szerkezetet.

S mi se tegyünk többet, hagyjuk, hogy a színek belső lényegüknél fogva megszólítsanak minket. S ha könnyebb, induljunk ki a formákból, a felismerhető elemekből és a művésszel együtt haladjunk végig az elvonatkoztatás, az átalakulás különleges élményén, míg végül nem marad más, csak a szín, annak kisebb-nagyobb foltjai, számtalan árnyalata. Érezzük azt, ahogy a térbeli formák egymásra reflektálnak, mozgást vagy statikusságot generálnak, amelyek mögött ott a dinamizmus, vagy épp a nyugalom, amely az alkotó érzéseit is közvetíti számunkra, felvillantva az alkotás pillanatát. S végül érezzük a színek melegségét, amellyel közelebb vonnak magukhoz, örömöt, melegséget árasztanak vagy épp hidegségükkel eltávolítanak. Kérem tekintsék meg a kiállítást és figyeljék a színek, formák, gondolatok örök áramlását.
Köszönöm a figyelmüket!
                                                                                                              dr. Hajdú Ildikó