A keresztények a Jézussal terhes Szűz Máriának Erzsébetnél, Keresztelő Szent János majdani anyjánál tett látogatására emlékeznek ekkor. Viszonylag kései keletkezésű Mária-ünnep, a 14. században vált általánossá.
Boldogasszony a szegények, a szükségben szenvedők, a betegségben, fogságban sínylődők pártfogója, a halottak oltalmazója. A várandós édesanyákra is ő vigyáz. E napon sokfelé tartanak templombúcsút.
Hazánkban az aratás kezdőnapjaként tartják számon, akárcsak Péter Pál napját.
A nap elnevezése utal arra, hogy a 18. században még az asszonyok arattak sarlóval, s a férfiak kötözték a kévét. Ez csak később, a jóval nagyobb fizikai erőt kívánó kasza használatának elterjedésével változott meg.
Vallási értelmezésben összecseng azzal, hogy amit Szűz Mária learat, azt fia összegyűjti, és elválasztja a búzát a konkolytól azaz ítélkezik az emberek felett.
Számos népi hiedelem, hagyomány is kötődik az időponthoz. Az ezen a napon szedett gyógynövények, gabonafélék szentnek számítottak, a szerszámokat ilyenkor megáldatták.
Az életet jelentő kenyérgabona tiszteletéről szól mindez, amely mindmáig tovább él a Krisztus testeként tisztelt szent ostyában.
Egyes vidékeken a nagycsaládokat ezen a hajnalon a nagyasszony, a család asszony-öregje vezette, s ő vágott három marok búzát sarlójával az érett gabona legszebbjéből, s kötötte át piros szalaggal. E kicsi kezdő kéve neve Jézus volt, ezt körbetérdepelve köszönték meg az Úrnak a termést. A Jézuskéve szalmája került karácsonykor a születés asztala alá: Jézusnak Jézussal ágyaztak. Új vetéskor kimorzsolták belőle a szemet, és a vetőmag közé keverték, hogy az elvetett búzán is Isten áldása legyen. Néhol az aratás végén kötötték a Jézuskévét.
A régiek megfigyelték, hogy a Medárdi borultabb, csapadékosabb időjárás egy kései hulláma egész július első felére átnyúlhat. Ezért mondták: „Ha Sarlós Boldogasszony napján eső esik, akkor négy héten át esik”, vagy “Sarlós Boldogasszony napi eső Lőrinc-napig tart.”