Idestova másfél évtizede, hogy először léptem ezek közzé az ódon falak közé. Mégis emlékezetem rejtett ösvényein csatangolva, csupán egy pillanattal ezelőttinek tűnik e nem mindennapi eset.
Másodikos voltam akkor, de telve tudásvággyal, s kíváncsisággal. Nagymamám kísért el a kalandomra, ő komótosan lépdelt mögöttem, én folyton csacsogva, s olykor méterekkel előtte futva, ugrándozva, megmászva minden korlátot.
Mikor aztán megérkeztünk, a bátorságom az ajtóban mégis azonnal tovatűnt. A nyüzsgő emberek s a hatalmas épület… Mindez egy kissé megijesztett, s megszeppenve bújtam kísérőm mellé, onnan pillogva nagyokat. Kabátunkat a ruhatárban hagytuk, ami akkor még nem volt önkiszolgáló, s ahol egy kedves néni a kulcsot az én felügyeletemre bízta, amit azon mód becsúsztattam a többi kincsem, a makk s gesztenyék garmadája közé a zsebembe.
Megmásztuk a lépcsőt, magamban számoltam, s mikor fölértünk büszkén kiáltottam, hogy huszonhárom darab van belőlük. A könyvtáros néni rám mosolygott, megdicsért, de azon mód meg is feddet, hiszen nem kiabálhatok a könyvtárban. Gyorsan elnézést kértem, amiért egy újabb mosoly lett a jutalmam.
Azonban ekkor már másra figyeltem, s míg a nagyi beíratott engem is, belehallgattam a könyvtár csöndjébe. Milyen furcsa volt… Csupán a papír surrogását lehetett hallani, annak ellenére, hogy szinte minden polcnál volt valaki. Halkan engedélyt kértem, hadd, menjek én is keresgélni. Ám amikor elindultam a polcok felé, a néni újból rám szólt, s a mamival cinkosan összenevetve egy ajtó felé mutatott, amin ezt a feliratot olvashattam: Gyermekkönyvtár.
Azonnal megértettem, hogy min nevettek, de végre én is kutathattam. Beléptem az ajtón. Jobbra egy másik könyvtáros néni ült, sokkal szigorúbbnak tűnt, mint az előző, ezért illedelmesen köszöntem, s a válaszát meg sem várva, iszkoltam gyorsan a polcokhoz.
Ott azonban már csak andalogtam, olykor-olykor elolvastam egy címet, majd tovább mentem egyre mélyebbre hatolva, mélyebbre a könyvtár csöndjében.
Ekkor egy ütött- kopott könyvet vettem észre. Hirtelen úgy éreztem, megtaláltam, amit kerestem, s a könyv felé nyúltam. Amikor kiemeltem a helyéről egyszeriben, mintha egy örvény kapott volna föl, magam mögött hagytam a polcokat, hogy egy kissé szűk helyen találjam magam a következő pillanatban.
Riadtan kerestem a kiutat, de amikor megmoccantam, elégedett nyöszörgés ütötte meg a fülemet. Ifjú rókafik vettek körül egymás hegyén- hátán szunyókálva, míg a mocorgásommal föl nem ébresztettem őket. Azonmód talpra ugrottak, s a legnagyobb meglepetésemre, játszani hívtak. El is felejtettem menten, hogy milyen nagy csávába keveredtem, s csatlakoztam hozzájuk. Kergetőztünk, birkóztunk, bújócskáztunk. Mígnem az egyikük, a legkíváncsibb mind közül, föl akarta fedezni a környéket, s nagy kerek szemekkel nézett rám. Nem tehettem mást, vele tartottam. A nádas felé vettük az irányt, viszont az olyan sűrű volt, hogy szinte azonnal elvesztettük egymást, s bizony soha többé nem találkoztunk, csupán később hallottam valakitől a róla szóló történeteket. Sokáig bolyongtam egymagam, de hiába, nem találtam vissza az üregbe. Így hát bánatomban egy szárazabb részre ültem, s hallgattam a gyomrom korgását.
Egyszer csak egy jóságos öreg termett előttem. Megeshetett rajtam a szíve, mert elvitt a kunyhójához, ahol aztán el is töltöttem egy kis időt. Megtanította nekem a hely titkait, hová léphetek, anélkül hogy bajom esnék, a különböző madárhangokat, hogyan kell halat fogni s azt elkészíteni, végül esténként mindenféle kalandos történetet mesélt nekem. Nagyon jól mulattam a társaságában, de bizony már szívesen haza mentem volna, hiszen tudtam, hogy aggódnak értem otthon. Az öregapó észre is vette ezt, és elmondta, merre kell mennem, hogy baj nélkül kiérjek a sűrűből.
Az út igencsak nehéz volt, ezért hálát adtam magamban a jótevőmnek, hogy megtanította fölismerni és elkerülni a veszélyes helyeket, így minden gond nélkül kikerülhettem a rengetegből.
Furcsa módon azonnal egy utca köve koppant a cipőm alatt, ám annyira haza akartam jutni, hogy észre sem vettem, s mintha csak egy másik utcáról fordultam volna be, folytattam az utamat.
Teljesen kihalt volt minden. Elszaladtam hát a sarokig, remélve, hogy találok valakit, akitől megkérdezhetem, hol is vagyok, s merre kellene tovább mennem. Nem is csalódtam, mert egy olyan korú gyerek, mint én, sietett nagy sebbel-lobbal a másik irányba. Gyorsan utána szaladtam, hogy a segítségét kérjem. Nagyon kedves fiú volt, ennek ellenére nem tudott segíteni. Miközben beszélt olykor-olykor csúnyán köhögött, s a piros arca lázról árulkodott, ezért mielőtt elbúcsúztam volna tőle, azt tanácsoltam neki, mielőbb menjen haza, nehogy valami baj történjen. Ő azonban csak annyit mondott, hogy nem lehet, mert ma csatát kell nyernie. Nem értettem a dolgot, de sok szerencsét kívántam neki.
Sokáig kerestem még valamilyen segítséget, s mire észbe kaptam, rám esteledett, s egy kikötőben találtam magam. A kevés ennivalóm, amit az öregapó készített, már régen elfogyott, de még mindig nem találtam haza. Egyre jobban elszomorodtam, mikor vidám kacarászás ütötte meg a fülemet, ami az egyik hajóról hallatszott el hozzám. Körülnéztem, hogy meglássam ki nevet, s ekkor vettem észre, hogy az egyik hajóról gyerekek integetnek felém. Fölmentem hozzájuk, és elmondtam, mi történt velem. Majd megkérdeztem, nem maradhatnék-e náluk éjszakára. Nagyon szívesen fölajánlottak nekem egy helyet, s kényelmesen elhelyezkedve rövid időn belül, mindannyian aludtunk.
Ámde kitudja hogyan, a hajó kötele eloldódott, s mire fölébredtünk már a nyílt vízen voltunk. A szívem még nehezebb lett, hiszen nem hogy közeledtem volna az otthonomhoz, egyre csak távolodtam tőle. Mivel nem tudtuk, hol vagyunk, csupán abban bízhattunk, hogy találkozunk egy hajóval, ami majd visszavezet minket a kikötőbe. Szerencsétlenségünkre jött is egy, miután újra besötétedett, azonban egy véletlen baleset folytán képtelenek voltunk jelezni neki, s csak éppen hogy megúsztuk az ütközést. Röviddel ezután tört ki az a szörnyű vihar. Úgy hullámzott a tenger, s üvöltött a szél, hogy egymás szavát sem értettük. Dobált minket a hajó. A síkos hajópadló ellenére, mi mégis harcba szálltunk az elemekkel. Ilyen körülmények között, nem is volt csoda, hogy nem vették észre, amint egy alkalommal, mikor egy nagyobb hullám csapott át felettünk, a tengerbe estem.
Hogy mi történt ezután, nem emlékszem. Csupán arra, hogy egy férfi próbál életet verni belém egy ismeretlen parton. Mikor észrevette, hogy magamhoz tértem, nagyon megörült. Nem engedte, hogy talpra álljak, ölbe vett, s elvitt a kunyhójába. Ott kaptam enni, s pihenhettem egy kicsit. Ezután mivel nem értettem a nyelvét elmutogatta, hogy ő is hajó törött. Abban a pillanatban nem is mertem megkérdezni, mióta van itt, így hát nem szóltam, s hagytam hadd meséljen tovább. Így tudtam meg, hogy van még egy társa, akit nem sokkal ezután meg is ismertem.
Igazán kedvesek voltak mind a ketten, s számtalan kalandot éltünk át együtt. Ott-tartózkodásom alatt fölfedeztem az egész szigetet, s már csukott szemmel is eltaláltam volna bárhová, mikor egy alkalommal eddig ismeretlen barlangot fedeztem föl. A bennem lévő kíváncsiságnak köszönhetően, minden óvatosságot félre téve léptem be az ismeretlenbe.
Különös barlang volt, bár egyre mélyebbre hatoltam a belsejében, mégis olyan fényesség áradt a falakból, mintha csak a nap sütött volna. Így gond nélkül tájékozódhattam, s közben megcsodálhattam az ezernyi formájú cseppköveket.
Az egyikben örökkévalóságba dermedt boszorkányt, a másikban játszó kiskutyust, várat, vagy lándzsát tartó lovagot ismertem föl, de volt ott még oly sok egyéb furcsa kő, hogy a nyakam is belesajdult, mire mindet jól megnéztem magamnak.
Miközben ámuldoztam e számtalan csodában, megérkeztem a terem végébe, ahonnan egy újabb járat nyílt. Lépcsőkön ereszkedtem tovább egyre lejjebb. Furcsa módon minden léptem után halk csengés, pengés ütöttem meg a fülemet. Ekkor megálltam egy pillanatra, s elgondolkodtam, majd kettesével vagy hármasával szedve a fokokat, néha még vissza is lépve, asszonáns olykor-olykor disszonáns hangokat csaltam ki belőlük. A hosszú játék után lihegve érkeztem meg az aljára, mégsem emiatt akadt el igazán a lélegzetem, hanem attól a roppantul nagy csarnoktól, ami a szemem elé tárult. Falain fáklyák, csodás faragások, freskók tömkelege várt a csodálóira. Elbűvölten léptem feléjük, mikor egyszer csak, eltűnt a lábam alól a talaj, s zuhanni kezdtem lefelé. A szemem lehunytam, s talán kiabáltam is, ahogy a torkomon kifért, mielőtt azonban csúnya véget értem volna, egyszeriben újra elkapott a förgeteg, s a könyvtár egyik fotelében találtam magam, kezemben az ütött- kopott könyvvel.
A nagyi mellett ezután szokatlan csöndben ballagtam hazafelé, gyakran hátra-hátra tekintgetve az egyszerű épületre, mely olyan csodákat őriz, amit elképzelni is nehéz. Az épületre, ahol a polcokon oly sok világ sorakozik egymás mellett katonás rendben, melyek csak arra várnak, hogy valaki átlépvén a határt, megismerje őket. Nem is csoda hát, hogy a szívem mélyén már vágytam az alkalomra, mikor kinyithatok egy könyvet, s átkelhetek egy újabb határon.