Mészáros Gabriella: Randevú

Ősz volt. A kései nap sugarai aranyvörösen szüremkedtek át a megritkult lombokon. Oszkár legszívesebben csukott szemmel sétált volna, arcát a simogató délutáni fényben fürdetve. Ráérősen lépdelt a járdára hullott levelek közt, ahogy a magafajta nyugdíjasok szoktak, a háta mögött összekulcsolt kézzel. Amióta egyedül maradt, s a környékre költözött, nap mint nap megtette az utat a park és otthona között. Úgy ismerte már a tájat, akár a tenyerét. A kis, emeletes szökőkutat meg a szürke térbe torkolló, kanyargó sétányt a töredezett szélű lépcsőfokokkal. Aztán a tér túlsó végén előbukkanó utacska előbb a buszmegállóig, onnan pedig járdává szélesedve, egyenesen hazáig vezette. A panelrengetegig. Bár nagy volt a kontraszt a park és a lakótelep látványa között, valamelyest mégis hasonlítottak egymásra. Az emeletes házak – akár egy betonerdő szürke fái – magasodtak sűrű sokaságban egymás mellett.
     Oszkár kényelmesen baktatott föl az emeletre, a fordulókban szusszanásnyi pihenőt tartva. Minek sietett volna? Nem volt senki, aki várja. Az ajtók mögül vasárnapi zajok szűrődtek ki a folyosóra. Mindezt élvezettel hallgatta. Porszívózás, edénycsörömpölés, mosógép zörgése… Az egyik helyen kisbaba nyűgösködött, máshol kutya vakkantott. Oszkár megszokta ezeket a hangokat, otthon érezte magát közöttük. Végre fölért a második emeletre, ahol az ő kis birodalma kezdődött. Itt aztán jól ismert mindent és mindenkit! Az ajtókon és falakon át érkező hangok között teljes biztonsággal eligazodott. Látatlanul meg tudta mondani, mi történik két közvetlen szomszédjánál, s ez megnyugtatta. Szerette a kiszámítható dolgokat. Most például Demeter Mártonnál, az öreg horgásztársnál voltak az unokái. Tőle a hétköznapokon leginkább a televíziós futballközvetítések hangja hallatszott. De most az unokák hancúrozása, s ezt Oszkár elégedett mosollyal nyugtázta. Lesz miről beszélgetni, ha másnap összefutnak a lépcsőházban! No és nem utolsósorban, sőt Oszkár számára inkább elsősorban – bár ezt még magának sem merte bevallani –, itt lakott özvegy Kardosné Fodor Zsuzsanna is, a komolyzene megszállottja. Tőle semmi más nem szűrődött ki, csak a zene hangja. És… Oszkár beleesett abba a hibába, hogy elhitte: ami eddig így volt, az mindig is így lesz. Hogy ez a jól kiismert, megszokott állapot örök és állandó… Ám ezen a napon tökéletesnek hitt és kiszámíthatónak vélt világa felborulni látszott. Amikor Kardosné ajtaja elé ért, olyan meglepő dolgot tapasztalt, ami elkövetkező napjaira, sőt egész életére kihatott. Ahonnan eddig kellemes dallamok áramlottak, most víg kacaj hallatszott. Oszkár döbbenten torpant meg, mintha hirtelen kővé vált volna. Fülelt. A nevetés hol felhangzott, hol elhalt, majd újult erőre kapott. Oszkár nyugalma egy pillanat alatt elillant.
     – Van nála valaki! – nyilallt bele a felismerés. Közelebb hajolt az ajtóhoz, de azt, hogy pontosan hányan lehettek bent, a váratlanul beállt csönd miatt nem tudta megállapítani. – Ketten biztosan. Valami vicces ember lehet, ha Zsuzsika így kacag – gondolta enyhe keserűséggel. Maga sem tudta megmondani miért, csalódást érzett. Mintha elvettek volna tőle valamit. Nem is tudott napirendre térni a történtek felett, csak céltalanul téblábolt a lakásban, magában morgolódva. Furdalta a kíváncsiság.
     Másnap délelőtt végre megcsörrent a biztonsági lánc Kardosné ajtaján. Oszkár sebesen fölkapta a szemetest, amit jó előre az ajtóhoz készített, majd közönyös arcot öltve kilépett a folyosóra. Kardosné – csinosan felöltözve, kezében kis szatyorral – ekkor már a lefelé vezető lépcső irányába tartott. A levegőben könnyű parfüm illat szállt. Oszkár végigmérte szomszédasszonyát és köszönés helyett mogorván mordult oda:
     – Randevú? Randevú?
     Kardosné meglepetten pillantott az öregre.
     – Az bizony! Miért ne?! – vágta rá hirtelen, s hangja egyszerre volt kacér és gonoszkodó. Sarkon fordult, belépett a liftbe, faképnél hagyva az elképedt Oszkárt.
     Ettől kezdve Oszkár szabadidejének egy részét a hallgatózás töltötte ki. Annál is inkább, mivel szomszédasszonya egyre rejtélyesebben viselkedett. Minden héten ugyanazon a napon, ugyanabban az órában – kis csomagocskát szorítva magához – elhagyta otthonát, s csak jó idő elteltével tért vissza kivirulva, újabb csomagocskával. Ezt követően pedig terjengő sütemény- és kávéillat jelezte, hogy bent vendégfogadás készül. Így ment ez hétről hétre, míg egyszer Kardosné ajtaja előtt sűrű szipogást hallott. Azon igyekezetében, hogy fülelés közben jobban az ajtóréshez férjen, egyensúlyát vesztve megtántorodott, s testével a bejáratnak esett. A szipogás azonmód megszűnt, s kisvártatva Kardosné feje jelent meg az ajtónyílásban. Oszkár zavara leírhatatlan volt, a szomszédasszony pedig nem titkolta felháborodását.
      – Szomszéd úr! Ideje lenne befejeznie a hallgatózást, amit hovatovább egy hónapja folytat! Elárulná ilyetén való érdeklődésének okát?
      – A maga érdekében teszem, Zsuzsika! Meg kell védenem attól a lehetetlen alaktól, aki egyszer megnevetteti, másszor megríkatja! Mint jóérzésű szomszédja, ezt kötelességemnek tartom!
      – Milyen lehetetlen alaktól kell engem megvédeni? Miféle badarság ez!?
     – Csak ne tagadja ilyen ártatlan szemekkel! Minden héten kiöltözködik, eljár hozzá, utána meg magácskánál folytatódik az édes kettes… Aztán tessék, ez a vége! Sírás!
Oszkár teljesen kifulladt a „vita” hevében.
      – Magának fogalma sincs, hogy mit beszél! Teljesen félreért mindent. Nálam nem folyik semmi „édes kettesben”! Egyébként sem gondolom, hogy bármi köze lenne hozzá! – replikázott a szomszédasszony.
      – Kár is tagadnia! Pontosak az értesüléseim! Ezen át! – böködött Oszkár szaporán mutatóujjával a bejárat melletti falra. – Már csak a nevét szeretném tudni őkelmének! Ha netán értesíteni kell a rendőrséget, tudjam, ki az, aki zaklatja!
Kardosné látva, hogy hiábavaló minden szó, szomszédját úgysem lehet meggyőzni, ráhagyta.
      – Jól van, tudja hát meg, Ferencnek hívják! – összefonta maga előtt a karját és kihívóan nézett feldúlt szomszédja szemébe. – Így már elégedett?
      – Nem, egyáltalán nem vagyok elégedett! – kötözködött tovább Oszkár. – Majd ha szemtől szemben látom és bemutatja nekem, kedves Zsuzsika!
      – Tudja mit? Be is mutatom, még ma! Undok, kiállhatatlan, leskelődő vénember!
     Ezzel Zsuzsika becsapta maga mögött az ajtót, de hallatszott, hogy fel-alá járkál a lakásban.
      – Én?! Undok, kiállhatatlan? – háborgott magában Oszkár. – Mikor jót akarok neki?! Még ha Mártonról állította volna! Ő tényleg tud undok lenni! No de én?!
     Visszavonult a szobájába és ki sem dugta az orrát estig. Akkor is csak azért, mert megszólalt a bejárati csengő. A szomszédasszony volt az, egy halomnyi könyvvel a kezében. Alig látszott ki mögüle. Nagy lendülettel Oszkár kezébe nyomta az egészet.
     – Itt van, tessék, bemutatom „Ferencet”! Hozzá járok hetente, ahogy maga is megtehetné leskelődés helyett!
Ez volt az a pillanat, mikor Oszkár még hitt az igazában, de mihelyt a fotelbe roskadva belepillantott a könyvekbe, nyomban rádöbbent a valóságra.
      – Ó, én balga! – csapott a homlokára. – Mit gondolhat rólam Zsuzsika! Ferenc! Hát persze, hogy Ferenc! A II. Rákóczi Ferenc Könyvtárba jár!
     Ettől kezdve Oszkár a parkban töltött séták után fotelébe süppedve olvasott. Hosszú órákat töltött így. Ha valaki elment az ajtaja előtt, hallhatta, hogy az öreg szomszéd hol nevet, hol meg a torkát köszörüli. Hihették volna, hogy van nála valaki, de az igazat megvallva, ez senkit sem érdekelt. Ugyanakkor az olvasás nyújtotta élvezetet kísérte egy dilemma. A kiolvasott könyvet vissza kellett vinnie ahhoz, akitől kölcsönkapta. Aki elől napokig bujkált. Akinek az ajtaja előtt lopva, lábujjhegyen járt, annak most elkerülhetetlenül a szemébe kellett néznie. Végül erőt vett magán, és nagyot sóhajtva becsengetett özvegy Kardosnéhoz. A szomszédasszony érdeklődő arccal tekintett rá, s a szája sarkában huncut mosoly bujkált.
      – Zsuzsika… – hebegte Oszkár. – Visszahoztam a könyvet… elolvastam… és meg kell mondanom… nagyon sajnálom, hogy…
      – Igazán elolvasta? – derült fel a szomszédasszony. – Jöjjön, hozza be! Érdekelne, mennyire tetszett magának!
Kardosné hangja meglepően lágy volt, s a harag legapróbb jelét sem mutatta.
    – Sütöttem egy kis süteményt és a kávé is épp most főtt le! Megkínálhatom vele? Tudja, én így szoktam. Ülök a fotelben, olvasok, közben kávézgatok és sütizek. Mintha csak ünnep volna. Én így szeretem…
        És Oszkár rájött – valahányszor átvitt egy-egy kiolvasott könyvet –, hogy ezt ő is éppen így szereti…
      Ám eljött a pillanat, amikor már nem volt oka átkopogtatni a szomszédba. Ugyanis pár hét alatt minden kölcsönkapott könyvet elolvasott és visszavitt a tulajdonosának. Az elkövetkező időszak hezitálással és gyötrő tépelődéssel telt számára. Mígnem egy szerdai napon lehullott a hó. Ha máskor történt volna, talán nem jutnak oly gondolatok az eszébe, mint akkor. De pontosan szerda volt, amikor Zsuzsika könyvtárba szokott járni, s Oszkárt a friss hó látványa merész gondolatokra sarkallta. Mosoly ült arcára. Kinyitotta a szekrényt és felvette mélybarna öltönyét.
Özvegy Kardosné Fodor Zsuzsanna a megszokott időben lépett ki a folyosóra. Gondolhatnánk, hogy meglepődött, pedig egyáltalán nem … hogy szomszédja ott áll az ajtaja előtt kabátban, kalapban.
     – Arra gondoltam, Zsuzsika, mehetnénk együtt a könyvtárba – szólalt meg Oszkár.
     A földszinten Demeter Mártonba botlottak. Az öreg horgásztárs, szemüvegét az orra hegyére húzva, végigmérte a párt.
      – Randevú? Randevú? – kérdezte csodálkozással teli hangon.
      – Végül is… – dünnyögte Oszkár zavartan.
      –… miért ne… – folytatta Zsuzsika a gondolatot, fejével biccentve.
     Kiléptek a behavazott utcára.
     – Karoljon belém, Zsuzsika! – ajánlotta Oszkár. – Még elcsúszik a havon!
     – A hóról jut eszembe, ismerek egy könyvet, megható téli történetek vannak benne.
     – Kikölcsönözhetnénk! – javasolta az asszony.
És Oszkár arra gondolt, hogy szívesen elolvassa ezeket a szép téli történeteket, de akár a világ összes történetét is, most már… Zsuzsika mellett!